Egy politikai korszak lezárulásának jelei nem feltétlenül a hatalom formális elvesztésében rejlenek. Sokkal inkább abban, amikor egy párt elveszíti azt a kulturális alapot, amelyen hosszú távon a társadalom képzeletét uralhatná. Ez a folyamat most zajlik le Magyarországon, és a vasárnapi választási eredménytől függetlenül is elkerülhetetlenné vált.
Az újjáépítés nagy ígérete, amely 1989-ben, a Hősök terén hangzott el, egy olyan új kultúra megteremtését hirdette, amely a nemzeti önazonosságot erősítené. A beszéd szellemisége a történelemmel való leszámolásra és a polgári értékek középpontba állítására épült. Ma, több mint három évtizeddel később, azonban egy teljesen más képpel szembesülünk. A félelemkeltés és a pillanatnyi politikai taktikák váltak a domináns eszközökké, miközben a mélyebb, tartós kulturális átalakulás elmaradt.
A Fidesz számos politikai és társadalmi változást elért, megváltoztatta a közbeszédet és új magatartásmintákat alakított ki. Azonban az a nagyobb célkitűzés – hogy a magyarok világképét, értékrendjét és hagyományait egy új, hosszú távú narratívába ágyazza – nem valósult meg. A párt saját, eredetileg forradalmi mítoszát felfalta, és ahelyett, hogy egy tartós kulturális korszakot teremtett volna, egyre inkább a hatalom technikai fenntartására koncentrált.
Ennek a folyamatnak a szimbolikus tetőpontja az volt, amikor a kampányfronton olyan személyiségek jelentek meg, akiknek a megjelenése szemben áll az 1989-es beszédben megfogalmazott jövőkép idealizmusával. Ez a kontraszt rávilágít arra a mélyreható szakadékra, amely a párt eredeti ígérete és a jelenlegi valóság között tátong. Azt az jövőt, amelyről akkor szó volt, ma már nem a nagy történelmi narratívák, hanem a pillanatnyi hatású kommunikációs eszközök uralják.
A kegyelmi ügy és a történelmi emlékezet kezelésének egyes esetei tovább mélyítették ezt a szakadékot. Ezek az események a pártot egy olyan pozícióba sodorták, ahol a kormányzás technikai kérdése még megoldható, de a társadalmi képzelet mozgatása, a hiteles történetmesélés lehetősége gyakorlatilag megszűnt. Egy politikai erő akkor válik kulturálisan meddővé, amikor már nem képes új értelmet adni a közös jövőnek, és csak a múltbéli sikerformulák ismétlésére korlátozódik.
Így érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol egy korszak vége nem pusztán a választások eredményén múlik. Akkor is bekövetkezik, amikor a politikai erő elveszíti azt a morális és kulturális tekintélyt, amely nélkül a hatalom gyakorlása csupán mechanikus folyamattá válik. A magyar politikai paletta alakulása bizonytalan, de egy dolog már nyilvánvaló: a Fidesz-mítosz, mint tartós kulturális keret, elérte a végső megfogyatkozását. A kérdés már nem az, hogy ki fog kormányozni, hanem az, hogy milyen új narratíva és értékrend képes majd kitölteni az így keletkezett űrt.
